(Betti szerint ez jelképei legjobban a tegnapi napunkat. Pont ugyanolyan össze-vissza.)

Már szombaton este… akarom mondani vasárnap hajnalban, mikor lefeküdtünk aludni, akkor tudtam, hogy a tegnapi napunk egy nagy káosz lesz. Valószínűleg már akkor késésben voltunk. Ehhez pluszban még hozzájárult az, hogy reggel „kicsit” későn ébredtem. 11kor. Betti már nem volt itthon, Kata pedig még aludt. Nagy nehezen jutott csak el a tudatomig, hogy összesen 4 óránk van a kezdésig. Átrobogtam Katához, hogy keljen fel, és menjen hajat mosni, mert soha nem fogunk így végezni. Fél óra múlva el is indult. Én addig fogtam a kis müzlistálamat és beültem a nappaliba a tv elé reggelizni. Mikor Betti délben hazaért, még mindig ott ültem.
3 óránk maradt.
Na már most. Képzeljük el a következő helyzetet. 3 lány. Az egyik épp a haját szárítja, s közben pontosan úgy néz ki, mint Samara a Körből. A másik kettő körmöt fest, mert mégsem mehetünk színházba kopott körömlakkal. Persze egyik sem gyorsanszáradó. Mindeközben a halat is be kellene rakni a sütőbe. Erre a nemes feladatra ki más vállalkozna, mint én, akinek a körmei még igencsak hogy nincsenek megszáradva, valamint én vagyok az egyetlen, aki már 3x égette meg az ujját, és egyszer majdnem sikeresen fel is robbantotta a fél konyhát. Nem gáz. Hal a sütőben, köröm kijavítva.
Ráadásul szakad az eső. Szóval a tervünk, hogy majd szépen odagyalogolunk, nem jött össze. Hogyan menjünk akkor? Busz szóba sem jöhetett. Akkor már inkább taxi. De ember legyen a talpán, aki vasárnap talál egy olyan taxit, aki időben oda is ér, és milliókat sem kér. De ne siessünk még ennyire előre.
Először is ebédeljünk. És ha már ebédelünk, közben a mosást se felejtsük el, hiszen az kb már negyed órája várja, hogy végre kiteregessünk, és mehessen be a következő adag. Együnk nyugodtan, mintha teljes mértékben ráérnénk, és még csak véletlenül sem kellene már rég öltözni. Aztán szembesüljünk azzal a ténnyel, hogy negyed kettő. Ami kevesebb, mint 2 óra kezdésig.
Az öltözködés közbeni kaotikus állapotról valamint a közben fellépő kisebb-nagyobb meglepetésekről nem szeretnék szót ejteni. Csak egy dolog. Soha ne higgyetek egy pasinak (aki ráadásul színész), ha azt mondja, hogy illik kiöltözni. Jó persze, ki KELL öltözni, csak ezt sokan már elfelejtették, mi pedig úgy érzem, túlzásba vittük. Egy életre megjegyeztem, hogy 10 cm-es magassarkúban soha többé ki nem teszem a lábam a házból.
Negyed három után nemsokkal, miközben épp egy használható taxit próbáltunk szerezni, mivelhátugye vasárnap felvenni a telefont alapból luxus, meg a jónép úgyis csak este 6 után szeretne kimozdulni a házból, miért is kezdődne előbb a munkaidejük… szóval mindeközben egyszer csak meghallottam azt az egy hangot, amitől szinte kiráz a hideg az utóbbi egy hónapban. Sms-t kaptam. Meg sem kellett néznem, kitől, mert csak egy ember jöhetett szóba. Még kezembe sem vettem a telefont, Betti már mellettem is volt, hogy „na mit ír?”. de nem írt semmit, csak hogy hívjam vissza. És aranyos volt. Kifejezetten aranyos. Megbeszéltük, hogy az előadás után a művészbejárónál találkozunk. Igazából egyetlen egy gond volt. Fogalmunk sem volt arról, hogy hol a művészbejáró. Szerencsére hamarosan azt is sikerült megtudnunk, mivel végre találtunk egy taxit, aki 5 percen belül meg is érkezett. A bácsi aranyos volt, és elmondta, hogy most is a művészbejárónál fogunk megállni, mert onnan kell a legkevesebbet gyalogolni. Persze az autóból kimászva (mert a 10centis cipőben meg a ruhámban a normális KISZÁLLÁS szóba sem jöhetett) egy pocsolya kellős közepén találtam magam. A következő meglepetés, hogy egy parasztnak öltözött, szürkekabátos alak közeledett felénk kitárt karokkal, cigivel a szájában. Szia Marin. (Na jó…  ami most eszembe jutott, nem írom le, mert már ha csak rágondolok is röhögő görcsöt kapok, de… nyugi Marin, nem rólad van szó :D) Miután megküzdöttünk életünk legnagyobb akadályával a csúszós, esős, meredek lépcsővel, (MAGASSARKÚBAN!!!!!!) végre megérkeztünk.
Ózt néztünk. Vicces volt. Sokszor még akkor is rázkódtunk a nevetéstől, mikor amúgy komoly jelenet volt éppen. Még jó, hogy szinte csak mi voltunk a sorban, és előttünk meg mögöttünk lévő sorban sem ült senki, mivel egy iskolás csoport csak úgy ELFELEJTETTE, hogy jönniük kellene. De mi ennek csak örültünk. És tökéletesen egyetértünk abban is, hogy a kedvenc részünk a rapes (olyan hülyén néz ki ez így leírva) varjak voltak. És szerintem a jótündér iszonyatosan köcsög volt, mert közölhette volna Dorkával, hogy simán hazajuthatna, ha összeütné háromszor a cipője sarkát, és nem kellene végigszenvednie mindent. Jó mondjuk akkor nem is lett volna értelme az egész mesének, de akkor is.
Egy gond volt az egész darabbal: vége lett. Nekünk pedig ki kellett mennünk a hidegbe és az esőbe és szembe kellett szállnunk újra a lépcsővel, ami időközben még csúszósabb lett. De a lépcső alján ott várt minket a világ legnagyobb, legcsodálatosabb, legtehetségesebb szí… na jó nem. Csak Marin várt minket. Mondjuk azért ő is elég jó, ezt el kell ismerni.
Mivel még egyszer sem említettem, szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy 10 CENTIS SARKÚ cipőm volt. Ebben kellett hazáig gyalogolnom. Ami nem lett volna több 20 esetleg 30 percnél rendes cipőben, eső nélkül. De nem így. Ráadásul mindhárman magassarkúban és szoknyában voltunk, szóval… biztos kellett 45-50 perc, mire hazaértünk. Szegény lábaimon több a vízhólyag, mint azután, mikor topánkában másztam meg a Mecsekoldalt.
Olyan jó érzés szervezkedni úgy, hogy senki nem tud róla, de a végén majd minden jó lesz és örülni fog majd megint (remélem). Mert megígértem még tavaly és betartom az ígéretem. És már nem kell sokat várni. 

Az utóbbi idő teljesen olyan, mintha valami boldogságbuborékban élnék, miközben kívülről egyre jobban közelít egy hatalmas tű, hogy véget vessen az egésznek. De még nem ért ide, még boldog vagyok. Minden, ami történik, és minden, ami nem, annyira álomszerű, és irreális. És hihetetlen, hogy mindez velem történik. Épp velem, aki úgy jöttem ide vissza Pécsre még szeptemberben, hogy teljesen elveszettnek és jelentéktelennek éreztem magam egy olyan helyen, amit azelőtt szerettem és ahol szerettek. És nem napoknak, nem heteknek, hanem hónapoknak kellett eltelnie, hogy ez újra így legyen. Mert most az utóbbi időben, úgy egészen pontosan azt hiszem március végén kezdődött minden. Visszataláltam a régi barátaimhoz, és újat is találtam. Jó, persze barátot (egyet) már előtte is találtam, de annyira nagyon hiányoztak a többiek. Furcsa volt az, hogy akikkel tavaly fél évig együtt laktam, egyszerűen már nincsenek itt, csak Szabi, vele viszont alig találkoztam. Vagy inkább egyáltalán nem is. 

Szeretnék majd a közeljövőben (lehetőleg még a héten) rendes blogot is írni, de addig: